XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2018. április 22., vasárnap

Április 22.


ApCsel 4,8-12; 1Jn 3,1-2; Jn 10,11-18
Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, amikor látja, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat és elfut - a farkas pedig elragadja és szétszéleszti azokat -, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor: ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem, amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz, és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy ismét visszavegyem azt. Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.

Hányszor és hányféleképpen hallottuk már ezt a szentírási részt a jó pásztorról, és hányszor és hányféleképpen érintette meg Isten ezen az igén keresztül a szívünket? Számtalan élethelyzetben találkozhattunk ezzel a bibliai történettel, talán megszámlálhatatlan módon ábrázolták már ezt a szép képet a különböző művészetekben. De, a lényeg, a legfontosabb az én életem szempontjából, nem más, mint, hogy én hogyan tudom elfogadni és megköszönni azt, hogy az én pásztorom utánam ered, amikor elkóborolok. Fontos kérdés az életem szempontjából, hogy erre a történetre, mint irodalmi műre tekintve, beismerően bólogatok, hogy valóban, mennyire igaz szép ez a történet, vagy Isten előtt leborulva, szívemben végtelen hálával köszönöm meg a JÓ PÁSZTOR figyelmét, gondoskodó szeretetét, önfeláldozását, és azt, hogy bármerre kalandozok el, Ő türelmesen a nyomomba ered, megkeres, és visszavezet a helyes útra? Gondoljuk végig életünk görbe útjait, amikor elhagytuk a nyájat, talán azzal a szent meggyőződéssel a szívünkben, hogy nekem a döntésem szerint lesz a legjobb, pont erre van szükségem. Mennyi keserűség, szomorúság, magány, talán kirekesztettség volt az ára a rossz és büszke döntésünknek. Mekkora boldogság az a pillanat, amikor felismerjük, és megérezzünk, hogy a Jó Pásztor mindenen keresztül utánunk ment, szelíden megszólított, kézen fogott és haza vezetett minket. „Hallgatni fognak szavamra, és egy nyáj lesz és egy pásztor.”(Jn 10,16). Talán, sokszor azt gondoljuk, hogy képesek vagyunk minden vezetés nélkül a saját utunkon előre haladni, nem lehet olyan helyzet az életünkben, amit mi magunk segítség nélkül meg ne oldanánk. Amikor egy ilyen gondolat megszületik a szívünk mélyén, már akkor, abban a pillanatban el is kóboroltunk. Ma, nagyon sok keresztény talán büszkeségből, talán félelemből nem igényli a vezetést, az idegenvezetést a lelki élet útvesztőiben. Gondoljunk bele, hogy mennyire nagy veszélynek van az kitéve, aki mondjuk kísérő és helyismeret nélkül nekivág a dzsungelnek, gondol egy merészet, és irány a kaland, a veszély. Aki így akar neki indulni egy útnak, az biztos, hogy ott halálra van ítélve. Így vagyunk ezzel az életben is, sokszor jön a kísértés, elkap minket a hév, hirtelen nagy bátorságunk és erőnk lesz,- legalábbis úgy érezzük- és szépen lassan, de biztosan rohanunk a vesztünkbe. Rohannánk, ha nem jönne utánunk a mi jó pásztorunk, és nem ragadná meg a grabancunk, és vezetne vissza a közösséghez, ami a biztonságos otthonunk, lelki gyarapodásunk áldott színtere. Legyen mindig a szívünkben az, hogy a mi jó pásztorunk addig elment, hogy az életét adta értünk, hogy a mi hűtlenségeikben, kóborlásainkban ne mi magunk kelljen áldozattá válnunk. Hanem életünk legyen, örök életünk és boldogságunk.
Feladat a hétre: Ha, még nincs lelkivezetőm, ezen a héten felkeresek egy lelkiatyát, lelkivezetőt, aki kíséri, segíti a lelki életem. Figyelek minden utamra, és próbálom észrevenni, ha letérek a keskeny útról.

2018. április 21., szombat

Április 21.


ApCsel 9,31-42 (Éneász, Jézus Krisztus meggyógyít. Kelj fel!)
Az egyház egész Júdeában, Galileában és Szamariában békét élvezett. Megerősödött, az Úr félelmében élt, és a Szentlélek segítségével egyre gyarapodott. Ekkor történt, hogy Péter mindenhová elment, így a Liddában élő hívőkhöz is eljutott. Ott egy Éneász nevű béna emberre akadt, aki már nyolc éve ágyban feküdt. Péter megszólította: „Éneász, Jézus Krisztus meggyógyít. Kelj fel és vesd be ágyadat!” Az nyomban fel is kelt. Lidda és Száron lakói mind ismerték őt, és az Úrhoz tértek. Joppéban volt a tanítványok közt egy asszony, Tabitának hívták, ami annyit jelent, mint Dorkász, azaz gazella. Sok jót tett, és gyakorolta az irgalmasságot. Épp ezekben a napokban megbetegedett és meghalt. Megmosták, és az emeleti teremben kiterítették. Mivel Lidda közel esik Joppéhoz, és a tanítványok meghallották, hogy Péter épp ott van, elküldtek hozzá két férfit ezzel a kéréssel: „Amilyen gyorsan csak tudsz, gyere el hozzánk!” Péter rögtön útnak indult velük. Amikor megérkezett, fölvezették az emeleti terembe. Itt körülvették az özvegyek, és siránkozva mutogatták neki azokat a ruhákat és köntösöket, amelyeket, amíg élt, Dorkász készített nekik. Péter kiparancsolt mindenkit, majd térdre borult és imádkozott. Aztán a halotthoz fordult és felszólította: „Tabita, kelj fel!” Az kinyitotta a szemét, s amikor meglátta Pétert, felült. (Péter) kezét nyújtotta neki, fölsegítette, aztán behívta a szenteket, meg az özvegyeket, és megmutatta nekik, hogy él. A dolognak híre futott egész Joppéban, és sokan hittek az Úrban.

A mai idézetben újra hallunk Péter apostolról. Az Apostolok cselekedetei elején beszámolót olvashatunk arról, ahogyan pünkösd után Péter apostol először Jeruzsálemben hirdette az evangéliumot, azután pedig Júdeába, Galileába és Szamariába is elment ezekhez a közösségekhez, amelyek a keresztények szórványai miatt ott alakultak. Az első közösség, ahova elment, a szamariai közösség volt, amely Fülöp igehirdetésére megtért. „Amikor a Jeruzsálemben maradt apostolok meghallották, hogy Szamaria elfogadta az Isten szavát, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost” (ApCsel 8,14). A visszaútjukon Jeruzsálembe minden lehetőséget az evangélium hirdetésére használták ki: „Miután így tanúságot tettek és hirdették az Úr szavát, visszatértek Jeruzsálembe, útközben sok szamariai faluban hirdették az evangéliumot” (ApCsel 8,25). Péter azonban nem sokáig marad Jeruzsálemben, hanem újra útra indult. „Péter mindenhová elment, így a Liddában élő hívőkhöz is eljutott. Arról hallunk, amit ott, később Joppéban, tett. Most az előtérben nem az ige hirdetése áll, hanem egy beteg gyógyulása, egy asszony feltámasztása. Gyógyítások kísérték az evangélium hirdetését, úgy ahogyan az már Jézus életében történt, amikor saját küldetését hajtotta végre. És ahogyan Jézus mondta az apostoloknak, amikor először küldte: „Aztán elküldte őket, hogy hirdessék az Isten országát és gyógyítsák meg a betegeket” (Lk 9,2), és feltámadása után ugyanúgy: „Aztán így szólt hozzájuk: 'Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. …. ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak'.” (Mk 16,18). Ebben az értelemben cselekedett Péter, nem akar feltűnést vagy szenzációt kelteni. Hangsúlyozza, hogy nem a saját névében, hanem Jézus Krisztus névében teszi ezt: „Éneász, Jézus Krisztus meggyógyít.” És látjuk, ahogyan imádkozik, mielőtt szólt valamit a halott Tabitához. A gyógyítások menete emlékeztet Jézus gyógyításaira. Péter nem csinál mást, amint azt, amit Jézusnál látott. (vö. a béna gyógyulása: Jn, 5,8, és Jairus lányának feltámasztása: Lk 8, 49-55). „Kelj fel!” Péter szavára a béna felkelt és a halott „kinyitotta a szemét, s ... felült.” Mennyire hiszem el azt, hogy Jézus ma követein keresztül akar engem életre kelteni? Mennyire hiszem el azt, hogy rajtam keresztül akar máshoz szólni, rajtam keresztül akarja gyógyító szavát intézni a körülöttem élőkhöz? Jézus, mutasd meg, mit jelent a mai idézet számomra, mit akarsz üzenni nekem!
Feladat a mai napra: Felhívok vagy meglátogatok egy beteg ismerősömet.

2018. április 20., péntek

Április 20.


ApCsel 9,1-20 (Ananiás tiltakozott: „Uram, sokaktól hallottam, hogy ez az ember mennyit ártott szentjeidnek Jeruzsálemben. )
Saul még mindig lihegett a dühtől, és halállal fenyegette az Úr tanítványait. Elment a főpaphoz, s arra kérte, adjon neki ajánlólevelet a damaszkuszi zsinagógához, hogy ha talál ott embereket, férfiakat vagy nőket, akik ezt az utat követik, megkötözve Jeruzsálembe hurcolhassa őket. Már Damaszkusz közelében járt, amikor az égből egyszerre nagy fényesség ragyogta körül. Földre hullott, és hallotta, hogy egy hang így szól hozzá: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Erre megkérdezte: „Ki vagy, Uram?” Az folytatta: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. De állj fel és menj a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.” Útitársainak elakadt a szavuk, mert hallották a hangot, de látni nem láttak semmit. Saul feltápászkodott a földről, kinyitotta a szemét, de nem látott. Úgy vezették be Damaszkuszba, kézen fogva. Három napig nem látott, nem evett, és nem ivott. Damaszkuszban volt egy Ananiás nevű tanítvány. Az Úr egy látomásban megszólította: „Ananiás!” „Itt vagyok, Uram!” - felelte. S az Úr folytatta: „Kelj fel és siess az Egyenes utcába. Keresd meg Júdás házában a tarzuszi Sault. Nézd: imádkozik. És látomásban látott egy Ananiás nevű férfit, ahogy belép hozzá, és ráteszi a kezét, hogy visszanyerje látását.” Ananiás tiltakozott: „Uram, sokaktól hallottam, hogy ez az ember mennyit ártott szentjeidnek Jeruzsálemben. Ide pedig megbízatása van a főpapoktól, hogy bilincsbe verjen mindenkit, aki segítségül hívja a nevedet.” Az Úr azonban ezt válaszolta neki: „Menj csak, mert választott edényem ő, hogy nevemet hordozza a pogány népek, a királyok és Izrael fiai között. Megmutatom majd neki, mennyit kell nevemért szenvednie.” Ananiás elment, betért a házba, és e szavakkal tette rá kezét: „Saul testvér, Urunk Jézus küldött, aki megjelent neked idejövet az úton, hogy visszakapd szemed világát, és eltelj a Szentlélekkel.” Azon nyomban valami hályogféle vált le szeméről, és visszanyerte látását. Felállt, megkeresztelkedett, majd evett és erőre kapott. Néhány napig ottmaradt Damaszkuszban a tanítványokkal, és máris tanította a zsinagógákban, hogy Jézus az Isten Fia.

A mai, elég hosszú idézet beszámol Szent Pál megtéréséről. Sok mindenről lehetne ezen elmélkedni, ma inkább Ananiás személyére szeretnénk figyelmünket irányítani. Miért vonta be az Úr Ananiást Saul megtérésébe, és mi az ő szerepe ebben? Az elő Jézussal való találkozás indította meg Pálban a megtérést, a feltámadt Krisztussal való találkozás megtapasztalása azonban nem marad csupán személyes ügy, Jézus és Pál között. A személyes hit és bármilyen hit megtapasztalása az Egyházat érinti és az megerősítésére szorul. Pál küldetését nem csak személyesen Jézustól kapta meg, hanem a hit testvérétől is. Ananiás ugyanis fogadja be egyház közösségébe mint igazi testvérként: „Saul testvér, Urunk Jézus küldött,..” Ez bizonyította Pálnak, hogy valóban az Úr Jézus hívta meg. Látjuk azonban, hogy Ananiás számara először nem volt könnyű elhinni és megtenni azt, amit Jézus mondott neki. Ananiás tiltakozott: „Uram, sokaktól hallottam, hogy ez az ember mennyit ártott szentjeidnek Jeruzsálemben.” Ha nem maga az Úr küldte volna Saulhoz, talán nem ment volna hozzá, mert felfoghatatlan volt számára, hogy Jézus tanítványainak a legnagyobb üldözője most magában Jézusban hisz és már nem ellenük van, nem üldözi őket. Ananiás mégis engedelmeskedett az Úr Jézusnak és saját szemével győződött meg arról, hogy nincs lehetetlen Isten számára, hogy az, aki legjobban az Egyház ellen támad még Ő is megtérhet, a bűnösök között az első, ahogyan őmaga fogalmazta: „Krisztus Jézus azért jött a világba, hogy üdvözítse a bűnösöket, s közöttük én vagyok az első. De éppen azért nyertem irgalmat, hogy Jézus Krisztus először is rajtam mutassa meg végtelen türelmét, példaképül azoknak, akik a jövőben hisznek majd benne, és így eljutnak az örök életre” (1Tim 1,15-16). Kérdezzem meg önmagamtól, hogy mennyire hiszem el azt, hogy minden embert Jézus hív a megtérésre, és azok is fordulhatnak Jézus felé, akik még erősen ellen állnak az Ő hívásának? Mennyire vagyok kész arra, hogy Krisztussal együtt közreműködjek megtérésükben. Jézus, mondd meg nekem, ki számára lehet én Anániás?
Feladat a mai napra: Azért imádkozom, akiről tudom, hogy Jézus és az Egyház ellen cselekszik.

2018. április 19., csütörtök

Április 19.

ApCsel 8,26-40 (A Lélek indítást adott Fülöpnek)
Az Úr angyala így szólt Fülöphöz: „Kelj útra és menj délre, a Jeruzsálemből Gázába vezető, elhagyott útra.” Fölkerekedett hát, és elment oda. Egy etiópiai férfi, Kandákének, az etiópiai királynénak magas rangú udvari tisztje és főkincstárosa épp Jeruzsálemben járt imádkozni. Visszatérőben kocsiján ülve Izajás prófétát olvasta. A Lélek indítást adott Fülöpnek: „Menj és szegődj a kocsi mellé!” Fülöp odasietett, és meghallotta, hogy Izajás prófétát olvassa. Megkérdezte: „Érted, amit olvasol?” „Hogyan érthetném - felelte -, ha nincs, aki megmagyarázza nekem?” Aztán arra kérte Fülöpöt, hogy szálljon fel és üljön mellé. Az Írásnak ezt a helyét olvasta: Mint a juhot, úgy vitték leölni. Ahogy a bárány sem ad hangot nyírója előtt, ő sem nyitotta szóra ajkát. A megaláztatásban vétetett el róla az ítélet. Ki sorolhatja fel nemzedékét? Mert élete elvétetett a földről. Az udvari tiszt megkérdezte Fülöpöt: „Mondd, kiről mondja ezt a próféta, magáról vagy valaki másról?” Fülöp elkezdte a magyarázatot, és az Írásból kiindulva hirdette neki Jézust. Amint továbbhaladtak az úton, egy tóhoz értek. Az udvari tiszt megszólalt: „Nézd, itt a víz, mi akadálya van hát, hogy megkeresztelkedjem?” Ezzel megállíttatta a kocsit, aztán mindketten, Fülöp is, az udvari tiszt is bementek a vízbe, és Fülöp megkeresztelte. Amikor kijöttek a vízből, az Úr Lelke elragadta Fülöpöt, az udvari tiszt nem is látta többé, de azért boldogan folytatta útját. Fülöp egyszerre Asdódban találta magát, s útközben hirdette az evangéliumot minden városban, míg meg nem érkezett Cezáreába.

Hogyan kell a mai világban, egy szekularizált társadalomban az evangéliumot hirdetni? Ez a kérdés már évek óta foglalkoztatja az Egyházat, és ezzel kapcsolatban 2010-ben a XVI. Benedek pápa az Új Evangelizáció Pápai Tanácsát hozta létre azzal a céllal, hogy koordinálja és elősegítse az evangelizációt (az örömhír hirdetését) olyan földrészeken, ahol a keresztény hittől elforduló hívők száma emelkedett az elmúlt időszakban. Amíg ez helyzet megoldódik, addig a mai idézet lehet számunkra egy kis útmutató, mivel 2000 év ós aktuális és érvényes minden egyes szava. Az első, amit figyelembe kell vennünk, nem más mint a az Isten indításai. Különböző módon szólhat hozzánk. Fülöpöt az Úr angyala szólította meg és a Szentlélek indíttatást adott neki. Fülöp hűségesen elfogadta ezeket az sugallatokat, bár azt gondolta magában „miért pont az elhagyott útra kell mennem? Úgysem lesz ott senki.” Azonban oda ment, mert abban bízott, hogy Isten ismeri az embereket, és Ő tudja ahova akarja küldeni őket. Éppen úgy kell nekünk is engedelmeskednünk azoknak a sugallatoknak, amelyeket a szívünkben érezünk. A másik fontos feladatunk, hogy úttárssá kell válnunk a másik számára. Fülöp órákon át kísérte az etiópiai férfit. Lehet, hogy számunkra az evangélium hirdetéséhez hosszabb időt kell egy másik úton lenni, valaki mellette maradni. Fontos, hogy kialakuljon egy bizalmas, barátságos kapcsolatot. Arról kell elkezdeni beszélgetni, ami az embereket foglalkoztatja, ami őket motiválja. Fülöp arra figyelt, hogy mit olvas az udvari tiszt, ehhez kapcsolódva tette fel a kérdését: „Érted, amit olvasol?” Talán azt tapasztaltunk, hogy nem mindig olyan szerencsésen alakulnak beszélgetéseink, nem találunk olyan nyitottságot, mint Fülöp talált az udvari tisztnél. Azonban nem tudjuk, hogy milyen hatással lehetnek a mi próbálkozásaink a más szívében. Egy másik fontos dolgot megtanulhatunk Fülöptől, ez pedig az, hogy tudni kell elhagyni, elengedni a másikat, amikor Isten minket arra indít. Nem vagyunk pótolhatatlanok a másik számára. Isten gondoskodik a másik lelki fejlődésén. Ránk azonban máshol is szüksége lehet Istennek, talán pont ezért hívott el.
Feladat a mai napra: Ma nagyon figyelek a Szentlélek indításaira. Kihez akar vezetni, mit akar rajtam keresztül üzenni másoknak?

2018. április 18., szerda

Április 18.


ApCsel 8,1b-8 (Azok, akik szétszéledtek, ahová csak elvetődtek, mindenütt hirdették az evangéliumot)
Azon a napon nagy üldözés tört ki a jeruzsálemi egyház ellen. Az apostolok kivételével mindnyájan elszéledtek Júdea és Szamaria tájékára. Istvánnak az istenfélő emberek megadták a végtisztességet, s nagyon megsiratták. Saul ellenben csakúgy tajtékzott az egyház ellen, sorra járta a házakat, elhurcolta a férfiakat és nőket, és börtönbe vetette őket. Azok, akik szétszéledtek, ahová csak elvetődtek, mindenütt hirdették az evangéliumot. Így Fülöp Szamaria városába került, s ott hirdette Krisztust. A nép hallva és látva a csodákat, amelyeket tett, egyöntetűen figyelemmel hallgatta. Mert sok megszállottból - hangosan kiáltozva - kiment a tisztátalan lélek, és sok béna meg sánta meggyógyult. Így nagy volt az öröm ebben a városban.

Azt gondolhatnánk, hogy István halála után, Jézus tanítványaiban a félelem lenne úrrá, és inkább visszahúzódtak volna, de pont az ellenkezőjéről hallunk a mai idézeten. Az üldözés nem állította meg az igehirdetést, hanem inkább előmozdította. Azok, akik szétszéledtek, ahová csak elvetődtek, mindenütt hirdették az evangéliumot. István halálát nagyon megsiratta a közösség, de ugyanakkor sok erőt merítettek vértanúságából. Tanúsága által erősödtek hitükben, megértették hogy nekik is bátrán kell Jézus Krisztus mellett tanúskodniuk. István halálával az evangélium önmagát vette el, a hívők szívébe, ahol azonnal termést hozott, megerősítettek őket a hitükben. De az ellenségeik szívébe is belekerült az evangélium, mint Saul szívébe is, bár ott ellőre nem látszik, hogy bármiféle jó gyümölcsöt teremhetne. Sőt így tűnik, hogy Saul még határozottabban üldözi az Egyházat. De már el van vetve a mag, és nem hiába, mert a maga idejében, Isten termést fog hozni. Nekünk ebből kell tanulnunk, hogy az a mi dolgunk, hogy hűségesen tegyünk tanúságtételt, engedjük az evangélium magjai az életünkben jó talajba hulljanak, és ahol szükséges életünkkel tegyünk bizonyságot a hitünkről. Azzal pedig, hogy milyen módon fog majd termést hozni mindaz, amit mi vettük a körülöttünk lévő emberek életébe, vagy mikor fogjunk látni annak eredményét, nekünk már nem kell törődnünk. Ez Isten dolga, csak közreműködésünkre számít, ugyan úgy mint akkor a jeruzsálemi egyház tagjai közreműködésére. Isten biztos soha nem akarja az Egyház üldözését, de felhasználja a jóra. Vajon ment e volna Fülöp Szamariába, ha nem történt meg volna az üldözés? Így azonban Fülöp Szamaria városába került, s ott hirdette Krisztust. Higgyünk abban, hogy amikor mostanában sok helyen a keresztények újra üldözést szenvednek, azt is Isten engedi, és ez is az Ő tervében van. Lehet a mi életünkben is kisebb üldözések, amelyeket mi a mindennapi életünkben megtapasztalunk, ez lehet alkalom arra, hogy megtapasztaljuk az üldöztetést, ne húzódjunk vissza, hanem bátran álljunk ki hittünk mellett.
Feladat a mai napra: Valakivel megosztok egy evangéliumi idézetet.

2018. április 17., kedd

Április 17.


ApCsel 7,51-8,1a (Uram, ne ródd fel nekik bűnül!)
Ti vastagnyakúak, ti körülmetéletlen szívűek és fülűek, mindig ellenálltatok a Szentléleknek, s mint atyáitok, olyanok vagytok ti is. Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Mind megölték azokat, akik az Igaz eljöveteléről jövendöltek. S most ti lettetek árulói és gyilkosai, ti, akik az angyalok közreműködésével átvettétek a törvényt, de nem tartottátok meg.” Amikor ezt hallották, haragra gyulladtak, és fogukat vicsorgatták ellene. Ő azonban a Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre és látta az Isten dicsőségét és Jézust az Isten jobbján. Felkiáltott: „Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján.” Erre ordítozni kezdtek, befogták fülüket, s egy akarattal rárontottak, kivonszolták a városból és megkövezték. A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le ruhájukat. Míg kövezték Istvánt, így imádkozott: „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” Majd térdre esett és hangosan felkiáltott: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” Ezekkel a szavakkal elszenderült. És Saul helyeselte meggyilkolását.

István hosszú beszédéből, amit a főtanács előtt mondott, a mai idézeten csak az utolsó részét olvassuk. Akinek van kedve és ideje elolvashatja az egészet a Apostolok cselekedetei 7-dik fejezetében. Érdemes azért is, mert látjuk, hogy mennyire otthonos volt az ószövetségi Írásban és alaposan ismerte Izrael népének történetét. A beszéde végén István félreérthetetlen, a szemükbe mondja nekik, kiknek tartja őket, nem szépít semmit: „S most ti lettetek árulói és gyilkosai, ...”. István tudta, hogy ezekkel a szavakkal veszélybe sodorja életét, de nem félt a haláltól, a vértanúságtól: hogy Jézusért tanúságot tegyen akár a vére árán is. Tisztában volt azzal, hogy ha Jézus mellett hitet tesz, az kockázattal jár, de szabadon vállalta és akkor Isten kegyelméből részesült. „Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján.” Ugyanis látjuk, hogy mennyire szoros kapcsolatban volt Jézussal és már egyesült vele. Élet utolsó pillanatában, az imádságában Jézushoz fordult, és mint Jézus a kereszten, most őrá bízta lelkét. És hasonló módon könyörgött a gyilkosaikért, „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” István szívből meg tudott bocsátani ellenfeleiknek. Ez a mély Jézusi magatartást az igazi tanítványság, aki ezzel megpecsételi vértanúságát. Ezt nem csak az első vértanúnál látjuk, a többi vértanúknál szintén, akik a századokon át életüket adták Jézusért. Egy XX. századi kortársunk, mai vértanú, szép példát adott az egyik Algeriában levő Tibhirine-i kolostorban élő trappista szerzetes, Christian de Chergé, akit 1996-ban öltek meg . A halállal szembenézve ezt írja végrendeletében: „Szeretném, … hogy teljes szívből megbocsássak annak, aki lesújt rám. … S téged, utolsó barátja, aki nem tudod majd, mit cselekszel. Igen, érted is köszönetet mondok, és „istenhozzádot”, amikor szemtől szemben állok veled. Adassék meg nekünk, hogy majd újra megtaláljuk egymást, boldog latorként a paradicsomban, ha így tetszik Istennek, mindkettőnk Atyjának.” Milyen a magatartásunk a „mindennapi kis” ellenségekkel szemben? Tudunk szívből megbocsátani nekik? Kérjük Jézust, hogy tanulhassunk tőle, mint vértanútól.
Feladat a mai napra: Elgondolkozom azon, hogy melyik embertárssal szemben érzek valamilyen ellenségeskedést. Hagyom, hogy Jézus beszéljen nekem erről az emberről, hogyan látja őt.

2018. április 16., hétfő

Április 16.


ApCsel 6,8-15 (bölcsességével és a Lélekkel beszélt)
István kegyelemmel és erővel eltelve nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében. Erre a libertinusok, cireneiek, alexandriaiak, kilikiaiak és ázsiaiak zsinagógájából némelyek ellene támadtak, és vitatkozni kezdtek Istvánnal, de bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak ellenállni. Erre embereket fogadtak fel, hogy állítsák: „Hallottuk, amint káromló szavakkal illette Mózest és az Istent.” Felizgatták a népet, a papokat és az írástudókat, úgyhogy rárontottak, megragadták és a főtanács elé hurcolták. Ott hamis tanúkat szólaltattak meg, akik állították: „Ez az ember folyvást a szent hely és a törvény ellen beszél. Hallottuk, amint mondta: Az a názáreti Jézus romba dönti ezt a helyet és megváltoztatja a Mózestől ránk hagyott szokásokat.” A főtanács tagjai mind őt figyelték, és olyannak találták arcát, mintha angyalé volna.

Miután az Apostolok cselekedete beszámol a hét diákonus kiválasztásáról, azt követően többet halluk kettőjükről, Istvánról és Fülöpről. De kevésbé a szolgálatukat írják le, mert nem ezért választották ki, hogy a görög testvérek özvegyeiknek az asztaloknál szolgáljanak, hanem azért, hogy ez a két tanítvány hirdesse az evangéliumot. Talán érdekes lenne, ha többet tudhatnánk ezekről a csodákról és jelekről, amelyeket István művelt a nép körében. Az Apostolok cselekedeteinek szerzője azonban fontosabban tartott kiemelni, hogyan tette meg ezeket István: kegyelemmel és erővel eltelve, vagyis Isten bölcsességével és lelkével. Azon nem kell csodálkozni, hogy István bátor cselekedete és tanúságtétele, amit Jézus névében tett, nem csak elfogadásra talált, hanem ellenállásra és elutasításra is. Vele ugyanaz történik, amint Jézussal történt röviddel ezelőtt. Mivel az ellenfelei, amikor vitatkozni kezdtek Istvánnal, nem tudtak ellenállni bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, más eszközökhöz kellett nyúlniuk: Az izgatáshoz, a hamis vádhoz, a hazugsághoz. Ugyanazt próbálják állítani István ellen, mint amivel Jézust is elítélték: istenkáromlás. Számukra egyértelmű volt, hogy továbbra is meg kellene szüntetni, és akadályozni a Názáreti Jézus tanításának az elterjedését. Isten azonban próbált Istvánon keresztül utat készíteni szívükhöz, hogy megnyissák szívüket az új, és igaz tanításának. Maga István arca is Isten üzenete volt számukra. Hogyan lehetne valaki istenkáromló, ha arca olyan, mint az angyalé? Mint Jézus mai tanítványai, ellenállással és elutasítással kell számolnunk. Hogyan készüljünk fel az ellenfelekkel való találkozásra, és vitára? Kérjük ehhez mindig újra Isten bölcsességét és a Szentlélek segítségét és meglátjuk magunkat mint Isten eszközét, ahogyan rajtuk keresztül el akarja juttatni üzenetét azokhoz, akik nem hisznek őbenne.
Feladat a mai napra: Arra figyelek, hogy milyen az arckifejezésem a mai napon, és engedem, hogy Jézus rajtam keresztül megmutassa szeretetét, talán a mosolyomon, jóságos tekintetemen keresztül.

2018. április 15., vasárnap

Április 15.


ApCsel 3,13-15.17-19; 1Jn 2,1-5a; Lk 24,35-48
Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor. Amíg ezekről beszéltek, Jézus maga állt meg közöttük, és azt mondta nekik: „Békesség nektek!” Megrémültek és féltek, mert azt hitték, hogy szellemet látnak. De ő megkérdezte tőlük: „Miért rémültetek meg, és miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és lábamat, hogy valóban én vagyok! Tapintsatok meg, és lássátok, mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezt mondta, azután megmutatta nekik a kezét és a lábát. Mivel örömükben még mindig nem hittek, és csak csodálkoztak, azt mondta nekik: „Van itt valami ennivalótok?” Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette, és a szemük láttára evett belőle. Azután így szólt hozzájuk: „Ezek azok az igék, amelyeket elmondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesedni mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban.” Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Azt mondta nekik: ,,Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.
A mai evangéliumban tanúi lehetünk annak, amint Jézus újra megjelenik a tanítványoknak. Most az Emmauszból visszatért tanítványok együtt vannak a többiekkel és beszámolnak egymásnak tapasztalataikról. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: ,,Békesség nektek!“ Milyen érdekes, hogy bár többeknek és különféle formában már megjelent a feltámadt Jézus, mégse tudják elhinni, hogy tényleg ő az. Jézusnak először bizonyítania kellett, hogy ő nem szellem. Aztán áttér a lényegre. Emlékezteti őket a tanítására, amikor még velük volt: „Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek. Gyönyörű látni ebben a részben, hogy Jézus nem hagyja magát elbizonytalanítani a tanítványok hitetlenségétől, hanem rávezeti őket evangéliumának lényegére: van feltámadás és van megbocsátás! S ezek az üzenetek mindmáig nagyon is aktuálisak. Hány ember van, aki tele van szorongással, mert hibákat követ el, és ezért gyakran valamilyen fajta büntetésben, megvetésben részesül. Sokszor elég egyetlen szempillantás és már érzi az elutasítást. Hány kapcsolatban keményedtek meg a frontok, mert nem tudnak egymásnak megbocsátani. Hány ember van, aki csak a mának él, mert nem hisz az örök életben. De ha nincs örök élet, akkor az egész életének sincs jövője. Jézusnak nagyon fontos ez az üzenet, és nemcsak szavakkal tanítja őket, hanem valóságosan meg is tapasztalhatják a megbocsátást, hiszen Jézus nem tett tanítványainak szemrehányást viselkedésük miatt, hanem megerősítette őket küldetésükben, és jelezte számukra a teljes elfogadást, a kapcsolat megújulását. Péter pünkösdi beszéde a mai olvasmányban tanúságot tesz arról, hogy milyen mély hatással volt rá a feltámadt Jézussal való találkozás. Úgy tűnhet, mintha betanult szavakat mondana, hiszen ugyanazt mondja, amit Jézus meghagyott nekik. Ám tudjuk azt, hogy Péter nagyon mélyen megtapasztalhatta a megbocsátást Tibériás tavánál. Ezért legmélyebb vágya az, hogy minél többen megtapasztalhassák Jézusban az öröm, az élet és a megbocsátás forrását. Engedjük meg mi is Jézusnak, hogy mindig újra megajándékozhasson minket a megbocsátottság tapasztalatával a szentségekben, és örömteljes tanúivá tehessen minket szeretteink előtt.
Feladat a hétre: Megkeresem hitem forrását, felidézem azokat az élethelyzeteket, ahol felismertem Jézus jelenlétét az életemben, azokat is ahol gyógyította a sebeimet. Hálát adok minden találkozásért.

Kapcsolatfelvétel, elmélkedések megrendelése, imaszándék, jelentkezés programokra

Név

E-mail *

Üzenet *

Látogatók száma